Cikkek

„Soha nem a negatív
érzelmek betegítenek, hanem az elfojtottak” – Amikor a test beszél

2019. március 18. | SE

 Az emberi lélek csodálatosan titokzatos és
rejtélyes dolog. Kifürkészhetetlennek, néha szinte megfejthetetlennek tűnik. A
test és a lélek kapcsolata sokszor ijesztő, főként az, hogyan reagálhatunk a
testünkkel például egy-egy érzelmileg nehéz helyzetre, hogyan képes a testünk
beszélni helyettünk. Sebestyén Eszter pszichológus írása.

Amikor valami bajunk van,
jellemzően felháborodással fogadjuk. Miért pont most? Miért pont nekem? Miért
történik ez? Úgy állunk hozzá a betegségekhez, mint valami derült égből
villámcsapásszerű dologhoz. A felszínen úgy tűnhet, a betegségek akadályoznak
bennünket a céljainkban, az életvitelünkben, nehezítik a hétköznapjainkat, és
korlátoznak. Sokszor csak ennyit látunk belőlük.

Bár talán nincs a földön olyan
ember, aki elsőre örülni tudna egy betegségnek, de ha több élettörténetbe
belelátunk, jó néhány sorsot megismerünk, a leggyakrabban azt látjuk, hogy a
betegségek értünk vannak.

A testünk jelez, hogy valahol eltévedtünk

Jelzi, hogy valahol eddigi
életünk során cserben hagytuk magunkat, vagy éppen túl sokáig utáltuk azt, akik
vagyunk/voltunk. Jelzi, hogy hiányzik neki valami. Melegség. Gondoskodás.
Szeretet. Törődés.

A betegségek szólnak, ha úgy
éltük az életünket, hogy túlságosan háttérbe szorultunk. Ha esetleg mindenki
másról gondoskodtunk, magunkat kivéve. Vagy ha mindenki más érzéseihez
igazodtunk, a sajátjaink helyett. Hogyha mindenkinek eleget akartunk tenni, meg
akartunk felelni, és eközben épp magunknak fordítottunk hátat.

Jelezhetik azt is, ha túl sok
mindent nyeltünk le, túl sok méltatlan bánásmódot tűrtünk. Vagy éppen rengeteg
feldolgozatlan traumát cipelünk.

Számtalan üzenetük lehet a testi
tüneteknek, de jellemzően nem egyik pillanatról a másikra törnek be az
életünkbe, még akkor sem, ha a beteg akkor így érzi. Általában hosszú
hiányállapotnak vagy régóta fennálló erős érzelmi feszültségnek a
kifejeződései. A lelki feszültség sokszor már nem talál más kiutat magának.

Hajlandók vagyunk meghallani az üzenetet?

Ettől még fájnak, idegesítenek,
nehezítik a napjainkat. Mindamellett a gyógyuláshoz igazán nagy erővel
hozzájárulhatunk, ha hajlandók vagyunk meghallani, mit is akar üzenni. Mire van
szüksége a testünkön keresztül a lelkünknek, minek a hiányától szenved? Ha erre
rájövünk, elkezdhetjük ezt a hiányt pótolni.

Nagyon gyakran az hiányzik, hogy
jók legyünk magunkhoz. Amit mondani vagy leírni ritka könnyű (sokszor én is
csak idáig jutok el), megvalósítani viszont sokszor irtózatosan kemény munka.

Gyakran az hiányzik, hogy
beszéljünk, a lelkünkben évek óta zajló csatákat kihangosítsuk, és elmondjuk
valakinek. Ezt könnyű mondani, de ha valaki kiskorától arra volt kondicionálva,
hogy ne higgyen a saját érzéseinek, ha azokat a környezete mindig semmisnek
tekintette, akkor ez közel sem egyszerű feladat.

Sokszor szavaink sincsenek,
igazán nem tanította meg senki az érzelmekről való kommunikációt. Azt hiszem,
ez több generáción átívelő hiányosság a mi kultúránkban. Arról nem is beszélve,
hogy gyakran olyan traumákat cipelünk magunkkal, amelyek elfojtva maradnak,
esetleg nem is emlékszünk rájuk, éppen ettől viszont sokáig feldolgozatlanok
maradnak, beszélni sem tudunk róluk, és betegítik a testet-lelket. 

A test kiáltása című könyvében
Alice Miller pszichológus a következőt írja erről:

„A testünk olyan élő lény, aki
tökéletesen emlékszik mindenre.”

Az elfojtott traumák sejtszinten
égnek belénk, és okoznak károkat. Ugyanakkor nem önmagukban a traumák
betegítenek, hanem az, ha azokat nem tudjuk kinek elmondani, nem tudjuk kivel
megbeszélni, ha nem kapunk együttérzést, vigaszt, feloldozást.

A belénk égetett traumák          

Gyakori, hogy a gyerekkorban
elszenvedett traumák elfojtásra kényszerülnek. A gyerek pedig nem képes
haragudni a szülőjére – aki bántja, megalázza, traumatizálja, molesztálja vagy
éppen elhagyja őt –, mert rá van utalva. Ezért a traumájával csak annyit tud
kezdeni, hogy saját magát hibáztatja, és elkezdődik egy betegítő folyamat.

A gyerek napjai úgy telnek, hogy
senkivel nem tud beszélni az érzéseiről, a haragját teljesen elfojtja, vagy
maga ellen fordítja.

És innen kezdődik egy mérgező
folyamat, hiszen a saját magunk ellen fordított tudattalan agresszió betegíti a
testünket is.

Sokszor hallani, hogy a negatív
érzések betegítenek. Alice Miller ezzel szemben rengeteg élettörténet példáját
alapul véve azt vallja:

soha nem a negatív érzelmek
betegítenek, hanem az elfojtottak.

Nem a felvállalt, tudatosított
harag, düh, szomorúság vagy félelem betegít, hanem az önbecsapás. Amikor ezeket
az érzéseket titkoljuk vagy elfojtjuk, a pozitívokat pedig magunkra erőltetjük.

„Előbb-utóbb belebetegszik az
ember, ha elhiszi, hogy azt érzi, amit éreznie kellene, s fáradhatatlanul
próbálja nem azt érezni, amit tilos éreznie” – mondja könyvében. A testünk
ragaszkodik az igazsághoz, nem lehet becsapni. Amikor másokhoz igazodunk, hogy
szeressenek, hogy megfeleljünk, amikor magunkra haragszunk mások helyett,
amikor nem létező érzéseket próbálunk meg érezni, és létezőket pedig elnyomni,
akkor a testünk fellázad.

Test és lélek kezelése

Ha minden testi betegségnél
megpróbálnánk nemcsak a testet kezelni, hanem a lelki hátterét is, rengeteget hozza
tehetnénk a gyógyulásokhoz.

Ha mögé néznénk, hogy mi volt a
testünk segélykiáltásának az oka, mi hiányozhat neki, mi ellen lázadhat, és
ezeket megpróbálnánk megadni, nemcsak a lelkünket gyógyítanánk, hanem rajta
keresztül a testünket is. Mert a test gyakran a lelkünk közvetítőcsatornája.

A testünk segélykiáltása vagy
lázadása soha nem ellenünk van, hanem – Alice Miller szerint – „a legigazibb
énünknek és életrevalóságunk erejének hiteles kifejeződése”.

Szintén erősen segíthetjük minden
testi tünet gyógyulását, ha találunk olyan csatornát, amelyen keresztül
megszabadulhatunk a felgyülemlett óriási érzelmi feszültségtől.

Fizikai szinten ilyen csatorna
lehet a sport, lelki síkon pedig e gondjaink és főleg érzelmeink kibeszélése,
kiírása, táncban, zenében vagy bármilyen művészetben való kifejezése. Hatalmas
gyógyító ereje van annak, ha az érzelmi káoszt már nem a testünkben vagyunk
kénytelenek raktározni, hanem találunk más kiutat.

A lelki „nagytakarítás” hatalmas
segítség lehet a testünk jelzéseinek megértéséhez, ezután pedig már könnyebb
megadni neki azt, amire lehet, hogy gyerekkora óta sóvárog, és megvédeni
mindentől, ami mérgezőn hat rá.

Vagyis minden olyan kapcsolattól,
amiben színlelni kényszerülünk, amiben nem működik a valódi érzéseinkről való
kommunikáció. Ekkor ugyanis újabb és újabb esélyt adunk az érzések testi
problémákban való megnyilvánulásának.

Ha megtanuljuk megérteni  a testünk üzeneteit, rájövünk, hogy nem
akadályozni akar bennünket, hanem tulajdonképpen a legmegbízhatóbb
szövetségesünk, mindig, minden körülmények között minket képvisel, a mi
védelmünkben lázad.

Először finoman, aztán egyre
erőszakosabban szól, hogy legyünk végre jók önmagunkhoz, helyezzük magunkat
végre a sor elejére. Gyönyörű kérés, egyszersmind hátborzongató, hogy a világ
legegyszerűbbnek tűnő dolga mennyire kegyetlenül nehéz lehet.

Sebestyén Eszter