Cikkek

Így éljük át életünk legjelentősebb eseményét: a születésünket

Három anyák napi történet arról, hogy megszületésünk élményét magunkkal visszük. S ha ez traumatikus volt, rajtunk áll, hogy feldolgozzuk, és a helyére tegyük, hogy ne gátoljon minket a továbbhaladásban. Orosz Katalin pszichológus írása.

„Kicsikém, kicsi Viola, tudod-e, mi vár rád? Nemsokára egy kapun kell átmenned, és minden meg fog változni körülötted. Édesanyád világra hoz téged, és te látni fogod a szemeddel is őt, és ő is látni fog téged! Ne félj majd, ha összeszorul kicsire a helyed, csak rövid időt kell kibírnod.” – így hívogatta egy alkalommal a pszichológus a kisbabát, akinek az anyukájával rendszeresen beszélgetett. Az anya nagyon félt, előző babája születése nem volt felhőtlen.

Lehet azon tépelődni, vajon csakugyan érti-e Viola az emberi beszédet. Az is kérdéses, mennyire az ő félelméről van szó, és menyire az anyáéról, esetleg a szintén jelen lévő apáéról. Tény, hogy pár nap múlva Viola háborítatlanul megszületett egy kórház szülészetén. Születése után még magzatmázasan és lüktető köldökzsinórral került anyja hasára, ahol addig mocorgott, nyöszörgött, kapaszkodott, amíg megtalálta az illat forrását, és rácuppant a tejecskére.

A két élmény, szülés és születés egybefolyik, egymástól szétválaszthatatlanul. Az anya és a baba érzései megjelenhetnek egymás számára, mint egy ember képmása abban a végtelen sorban, amikor beáll a lift két párhuzamos tükre közé. „A csecsemő/is szenvedi, ha szül a nő./Páros kínt enyhíthet alázat.” – írta József Attila Nagyon fáj című, 1936-os versében, sejtve, amit a perinatális, a szüléssel, születéssel foglalkozó tudományág az utóbbi húsz évben bizonyított be: a csecsemő átéli a születést, hat rá.

Elvezethetnek minket ezek a tapasztalatok oda, hogy felismerjük kapcsolataink erejét. Különösen korai kötődésünket fontos tudomásul venni, megérteni, mert ez válik felnőtt életünk meghatározó mintázatává. A társas viszonyban ez a mintázat felülíródhat, de az intimitásban, a mély kötődésben már megmutatkozik, tudunk-e bizalommal megnyílni, vagy folytonos nehézség jelenik meg. Vajon a párunkat úgy engedjük közel magunkhoz, ahogyan azt preverbális (még beszéd előtti) korszakunkban tettük másokkal? A másik fontos felnőttkori terület, ahol ez megmutatkozik, a felelősség vállalása, az elköteleződés a társ, a család vagy akár egy munka mellett.

Szerencsére változtathatunk – például szótlanságunkon, irracionális félelmeinken – de leginkább akkor, ha átvizsgáljuk, megértjük szüleink viszonyulását egymáshoz és hozzánk. Talán itt fogadhatjuk meg a költő útmutatását: az alázat, a sors elfogadása emelheti át életünket új dimenzióba.

Az újszülött dühe

Rolandot 2600 grammos korában, hathetesen láttam először. Ráncolta csöpp kis homlokát, és mint egy kis sárkánynak, lángot szórt a szeme. Lehet, hogy dühös ez a picike? – kérdeztem magamban, és hallgattam a történetét. Nehéz születést élt át, öt héttel korábban érkezett, és néhány napra inkubátorba is került. A kórházban gondosan ápolták, de ez nem pótolja az anyai ölelést. Addigi rövid élete arról szólt, hogy hívta az anyját, de ő nem jött. Néha kiszámíthatatlanul megjelent, megölelte, aztán ismét és ismét magára hagyta.
Úgy tűnt, Roland pontosan tudja, mitől fosztották meg. Nem dolga öthetesen megérteni az anyját, hogy miért nem volt vele: neki arra kell reagálnia, azt az érzést kell megélnie, kiordítania, ami a hiánya. Ráadásul epekővel adták ki a kórházból, fél év múlva kérték vissza kontrollra. A lélektani vizsgálatok arra mutatnak, hogy a májfunkciónak és az epehólyagnak is köze van a haraghoz. Vajon mit érez a kicsi? – kérdeztem a szülőket a beszélgetés során. Ahogy elgondolkodtak, be kellett vallaniuk, hogy bizony ez a baba egyszerre szomorú és mérges. „Igaza van Rolandnak – összegezte az apuka nagy búsan – amit tehetünk, az, hogy miközben eltűrjük a szidalmazást, meg is vigasztaljuk.”
És lőn: Roland morcoskodott, mérgelődött, sírt-rítt. Aztán egyszer csak, már 4500 grammal, az ötödik hónap végén szinte egyik pillanatról a másikra megjuhászodott. Elmúlt a homlokráncolás, a mérges hadonászás. Kedvesen mosolygott, mintha mi sem történt volna, és boldogan az elgyötört szülőkhöz simult. Az epekövét pedig már nem találták. Szerencséje volt, ki tudta fejezni az érzelmeit akkor, amikor itt volt az ideje.
Azóta három év telt el, behozta a koraszülöttségét, és más, hasonlóan indult kicsikkel ellentétben szinte sosem beteg. Szülei megtanították neki, hogyan fejezze ki nagyfiúsan a haragját: toporzékol, csapkod a karjával, amíg meg nem elégeli. Aztán nagyokat kacagnak együtt a szüleivel, olyan vicces ez a dühösködés.
Kifestett trauma

A születéskor átélt érzelmeket továbbvisszük. „Így születtem” – mondta magáról egy mindig szomorú szemű 34 éves lány. Akkor még úgy értette: „nem tehetek róla, ilyen vagyok, nem tudok mit tenni”. A születési trauma feldolgozására szervezett csoportban a lány emlékezni kezdett, és szembesült azzal, milyen végtelen volt az elhagyatottsága, amikor kisgyermekként egyedül, asztmás betegen többször is feküdt a kórházban. Felsejlett e mögött az a hét is, amikor a születése után az újszülöttosztályon feküdt. Kiszolgáltatottság és végtelen sötét magány volt, amit megfogalmazott a terápián. Úgy érezte, semmire sem képes, és nem kell senkinek.

Sokáig kereste a képeket, amíg rátalált a legkifejezőbbre: egy üres szoba közepén, amely tele van furcsa árnyakkal, fekszik meztelenül a földön egy kicsi lány. Összegömbölyödik, és már nem is sír. Sokan sírtak viszont a csoportban, miközben ezt mesélte: sokunk lelke mélyén vannak hasonló érzések, és emiatt képesek vagyunk megérteni egymást.
Majd éppen ez a megértés volt az, ami továbblendítette a lányt a tehetetlenségből. „Ha ez ennyi embernek fontos, ha tudok adni nekik valamit, még a rossz érzéseimmel is, akkor tovább kell mennem, beszélnem, beszélgetnem kell.” Fél év telt el, és rajzok születtek az álmai nyomán, a lapok megteltek színekkel, már nem csak szürkék és feketék voltak. A lány kifestette magából nehéz érzéseit, és készen állt arra, hogy újraszervezze kapcsolatait, új célok felé forduljon.
Amikor arról kérdeztem, hogy most hogyan látja, mi történt vele, miért volt igazából szomorú, azt válaszolta, hogy újból és újból megismétlődött életében az elhagyás. „Most látom, a legrosszabb az volt, hogy arra készültem minden kapcsolatban, hogy úgyis vége szakad, úgyis elhagynak”. És ez mindig be is következett. Ma már aktív résztvevője a kapcsolatainak, nem tűr el mindent, kifejezi azt, amit érez, és elmondja, amire szüksége van. Új partnere pedig valóban partner abban, hogy megbeszéljék közös dolgaikat.

Vagyok, mert megszólítanak

Mindezek a történetek rávilágítanak arra, hogy életünkben folytonosság van. A magzatként (bece)néven nevezett baba reagál, átéli létét. Így válik egészséges önbizalommá annak tudása, hogy „vagyok, mert megszólítanak”. Létezésünk élménye kulcskérdés. Elismerik-e fogantatásom óta, de legkésőbb születésem óta a létemet? Kellek-e anyámnak, apámnak? Fiúnak vagy lánynak kellek? A hagyományok bölcs rítusa szerint az apa elfogadta és megáldotta az újszülöttet, és bemutatta a társas környezetnek.
Amikor a terhesség megtartásáról döntenek a szülők, az nem a magzat személyéről szól. Sokkal inkább a leendő anya élethelyzetéről. Mégis, ha megmarad a csöppség, nem felejti el, hogy mit élt át azokban a hetekben. Nem róla volt szó, de az életéről. Később szükségünk van arra, hogy tudjuk, a világban helyünk van, amit elfoglalhatunk. És a nem vártaknak tudatosítaniuk kell, hogy nem „engem” nem akartak, hanem a helyzetet. Sok emberrel találkozunk, aki számára önnön léte nem evidencia. Erich Fromm német pszichológus arról ír Birtokolni vagy létezni című, 1976-os művében, miként jutunk el a létezés egészséges élményének hiányában az üresség élményéhez, majd onnan a birtoklás vágyához.

A születés élménye a legnagyobb változás, a legismeretlenebb élethelyzet, amit valaha is megélünk. Szükséges, hogy feldolgozzuk ezt az élményt, amelyre nem tudunk ugyan visszaemlékezni, de olyan barázdákat hagy a lélekben, amelyek befolyásolják mindennapjainkat.
Előjöhetnek, amikor meg kell értenünk és elfogadnunk a változást: ha költözködnünk kell, ha nehezünkre esik a határok betartása, ha nem vagyunk megérinthetők. A mesék, mítoszok olvasgatása, dramatikus eljátszása is sokat segíthet az érlelődésben, ami segíti életünkben a továbblépést és feldolgozni a korai élményeinket.
Orosz Katalin pszichológus, a születés élményével, a születési trauma gyógyításával foglalkozó Perinatus Alapítvány szakmai vezetője cikkéhez hasonló témájú írásokat – a szülésről, a születésről – itt talál. Hasonló cikkeket a HVG Extra Pszichológia legfrissebb számában olvashat, mely titkainkkal foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, akkor megajándékozzuk +1 lapszámmal. 5 lapszám 4 áráért! Aktuális lapszámunkat meg is rendelheti. Ha érdeklik a pszichológiai témák, lájkolja a HVG Extra Pszichológia Facebook oldalát!

2017. május. 06. 18:10 Pszichológia magazin