Cikkek

Mivé válunk egy párkapcsolatban?

 

A párkapcsolat kezdetén megjelenő játszmákkal, stratégiázással (ki ír vissza előbb, ki keres többször, ki pislog szebben…) gondolom már sokan tisztában vagyunk és számos könyv taglalja a helyes viselkedésmódokat, mint például Az 5 szeretetnyelv, a Testbeszéd, az Illünk egymáshoz, de engem mindig is érdekelt, hogy a felszínt mi mozgatja. Nézzük meg, hogy az ismerkedési szakaszban, sőt már előtte egy kicsivel mi indul el a kapcsolat hátterében.  Két fiktív karakter fogja ehhez húzni a talpalávalót, Míra és Botond.

Először is egyezzünk meg abban, hogy mindenkinek van vaj a fején. Mindenki hordoz egy saját karmikus puttonyt, amiben benne van az összes eddigi cselekvésének a gyümölcse. A karma NEM egyenlő a büntetéssel. A karma törvénye annyit jelent, hogy minden cselekvésünk eredménye – akár önző, akár önzetlen – visszaszáll ránk, függetlenül attól, hogy azt tudatosan vagy tudattalanul követtük el. Az énünk minél nagyobb része tudattalan, azaz elfojtott, annál hajlamosabbak vagyunk olyan eseményeket kreálni, aminek a következményét átoknak, rontásnak, büntetésnek, vezeklésnek fogjuk fel. És ahogy szépen törölgetjük a tudatosságunk szélvédőjét, úgy ruházódnak fel értelemmel a korábban sorscsapásnak felfogott dolgok.

A saját puttonyunktól függően megszületünk egy adott családba és a szülőkkel kb. az első 3 évünk alatt lejátszunk mindent, amire a hátizsákunk szerint hajlamunk van. Innentől kezdve jönnek az ismétlések, a szabálykövetés megerősítése, és később felnőttként a lehetőség mindezek felismerésére és felülírására.

Amikor valaki iránt vonzódást érzünk az, azt is jelenti, hogy a másik valamilyen mértékben fedi azt a belső mintát, amit hozunk magunkkal a gyerekkorból. Az esetek többségében úgy cuppanunk egymáshoz, mint a cipzár két oldala. A vonzódást fizikai szinten leköveti a szervezetünk és a hormonok berobbanásán keresztül kialakul a zsongás, vagy a rózsaszín köd. Kezdetét veszi a színdarab, zseniális szereposztással, fergeteges forgatókönyvvel és tökéletes rendezéssel. 🙂

 

Nézzünk egy konkrét példát.

Tegyük fel, hogy Míra egy gyerekkorától szép külsejű, csodálathoz szokott nő, aki nagyon sokat volt középponti szerepben a felnövése folyamán. Kialakult körülötte egy sugárzó aura, de egyben az elismeréstől való függőség is és ezzel bezárta magát a tökéletes nő imázsába. Legbelül vágyik arra, hogy egy társ mellett ledobja a tökéletesség falait, de a gyerekkorban beépült minta, miszerint a tökéletes felszín = szeretet, mindig megakadályozza ebben. Rendszerint olyan férfiak bukkannak fel az életében, akiktől elvárhatja és meg is kapja a rendszeres dicséret adagot, de amikor komolyra fordulna egy kapcsolata, és megjelenne az a fokú intimitás, amiben omlanak a falak, akkor ő elkezdi azt kikezdeni: például hibakereséssel, bűntudatkeltéssel és a másik értékének leépítésével.

Hozzá csatlakozik Botond, egy olyan férfi, aki gyerekkorában nem számított se elismertnek, se kiemelkedőnek, de nagyon vágyott volna rá. Látta, hogy a népszerű embereknek látszólag mennyivel jobb dolga van és nála is kialakult ugyanaz az egyenlőség, mint Míránál: tökéletes felszín = szeretet, de mivel ő még bele sem kóstolt az elismertségbe, ezért ott ordít benne a hiány ennek pótlására. Felnőttként olyan nőkkel hozza össze az élet, akiket csodálhat, és akiktől reménytelenül várhatja, hogy a látszólag túltengő elismertségükből megosztanak egy kis szeletet. Amint komolyra fordulna a kapcsolata és megjelenne az intimitás, elkezdi az önleértékelős köreit, amellyel tiszta célpontot nyújt Míra hibakeresésének.

Tehát egyikük sem kezd tiszta lappal, mindketten sérültek valamilyen szinten a gyerekkorban és erre mondják terápiás körökben, hogy egy párkapcsolatban legalább hatan vagyunk (nő + férfi + a szülők).

Most megnézünk egy manapság teljesen mindennapos ismerkedési szituációt közöttük, valamint azt, hogy mi van a háttérben.

Ismerkedésük kezdeti szakaszában a facebook-on írogatnak egymásnak és egy alkalommal Míra szokatlanul sokat vár a válasszal. Botondot fűti az új kapcsolat varázsa, nagyon szeretne találkozni Mírával, a felszín alatt pedig eszeveszetten vágyik a nő elismerésére. A várakozás kezd az agyára menni és bár nem tudatos számára, de az érzelemvilága bugyraiban elkezd újrajátszani egy gyerekkori mintát. A felszínen azt érzi, hogy valamiért szorong, a teste feszül, a torka szorít, a szemei fel-alá járnak és kattognak a gondolatai. A fejében ezek a kérdések járnak: Mit csinál? Miért nem válaszol? Már nem vagyok érdekes? Már nem kellek? Ilyen hamar rám unt? Vagy valaki mással is ismerkedik? Nem, az nem lehetséges. Lehetetlen, hogy már megint hülyét csinálnak belőlem. Jobban meg kellett volna nézem magamnak ezt a nőt. Most lehet, hogy újra felsülök, és a cimboráim megint körberöhögnek… és így tovább.

Kívülről nézve egyértelműen látszik, hogy a kattogásnak semmi köze a valósághoz, hiszen nincs információ arról, hogy Míra valójában mit csinál, de az ember úgy van összerakva, hogy muszáj értelmet találnia a történéseiben. Tehát ha nincs információ, akkor honnan máshonnan keríthetnénk magyarázatot, mint az emlékeinkből.

Az emberi elme egy olyan szerkezet, ami képes arra, hogy az információs réseket olyan adatokkal tölti ki, amelyek a saját múltunk szerint beleillenek a történésbe. Ennek nagyon jó példája minden olyan mondat, ami “Azt hittem” – mel kezdődik. 🙂

Azaz a saját minták, tapasztalatok, emlékek írják be magukat az üres részekbe és ez lesz a hiteles, elfogadott valóságunk, függetlenül attól, hogy mi a másik fél valósága. Ezt Botond esetében megtámogatja a beaktiválódott önleértékelés és biológia szinten jönnek a stressz hormonok, amelyek ugyanúgy beszűkítik a látóterét, mint az első alkalommal gyerekként. Tehát egyszerűen szólva kapott egy szemellenzőt és nem képes másképp érezni/gondolkodni, mint ahogy azt a minta mondatja vele.

Magasabb szempontból megnézve, ez a traumaismétlés valójában egy lehetőség az élettől, hogy már felnőttebb fejjel másként reagáljon, mint anno gyerekkorában. De ha nem társul némi önismeret és belső munka mindehhez, akkor az ember csak azt érzékeli, hogy újra és újra jön ugyanaz a szívás és nincs más választásunk, mint az elfojtás, bezárkózás. Ugyanis valamiképpen védenünk kell magunkat a traumák megismétlődésétől.

Mint ahogy történik Botond esetében is. A beszűkült állapota azt mondatja vele, hogy ismét arcra esett, Mírát már nem érdekli, úgyhogy jobb is, ha nem próbálkozik tovább. Majd ír, amikor akar… Érzékelhető rajta a csalódott sértettség és a visszazuhanás egy fásult állapotba. Kikövetkeztethető, hogy még ha Míra válaszolna is, Botond ebben az állapotában nem a legvonzóbb arcát mutatná.

Ez a felállás akár női, akár férfi oldalon felütheti a fejét és semmi más nem kell hozzá, mint néhány gyerekkori sérülés, amelyek aztán felnőtt korban rejtett kapcsolati elvárásként jelentkeznek be és kérik a jussukat. Azt azért vegyük figyelembe, hogy ebben a világkorszakban lehetetlen úgy felnőni, hogy ne sérüljünk, tehát nem a szülőkre akarjuk ráhúzni a vizes lepedőt, hiszen ők is hozott anyagból dolgoztak. Szülőként pedig azt tartsuk még észben, hogy akármennyire szeretjük is a gyerekünket, ő sem tiszta lappal érkezett, van saját karmikus feladata, amit mi nem tudunk megoldani helyette.

 

Nézzük a megoldási szakaszt:

Bármilyen párkapcsolati játszmából kijönni éberséggel lehet. Az éberség azt jelenti, hogy  anélkül tapasztaljuk mindazt, ami jelen van, hogy megpróbálnánk megváltoztatni vagy elítélni. Ez a mondat arra utal, hogy nincs rajtunk a szemellenző.

Az elménk működése a túlélés érdekében a minél gyorsabb számításokra van kitalálva, tehát ki kell töltenie a réseket a már rendelkezésre álló adatokkal. Ebből következik, hogy szinte sosem a valóságot látjuk, hanem a saját szubjektív világunkban élünk, amiben mindig, de mindig igazunk is lesz.  Ennek nagyon jó példája a szappanoperák garmadája. 🙂 Ezekben van bőven drámázás, kivetítés, hibáztatás, önzőség, szűklátókörűség. Tehát ha képileg is látni szeretnénk, hogy hogyan működik az elménk infókitöltő funkciója, akkor nézzünk meg pár részt valamelyikből.

Az éberség legkönnyebben úgy érhető el, hogy napi szinten figyeljük, hogy mit hiszünk el és mit fogadunk el magunkra érvényesnek, jöjjön az akár a saját elménkből, akár kívülről. A megfigyelt dolgokat pedig elkezdjük megkérdőjelezni és kibontani. Például Botond esetében el lehetne képzelni ezt a kérdéssort: Miért nincs harmonikus párkapcsolatom? Nekem ez miért nem jár? Miért nincsenek normális nők? Én sem vagyok normális? Mi az, ami nem normális bennem? Talán ez a letaglózó éhség, amit minden ismerkedés elején érzek? Miért van mindig ez bennem? Mire éhezem? … Tegyük fel, hogy Botond megsejti a választ saját bugyrai mélyéből, viszont a megkérdőjelezés itt még nem áll meg. Tovább így lehetne folytatni: Biztos, hogy nekem minden ismerkedéskor erre kellene éheznem? Miért kell minden ismerkedést ezzel befeszíteni? Nincs más mód?

Az éberségnek és megkérdőjelezésnek az a hallatlanul pozitív hatása, hogy levehetjük a szemellenzőt. Némi rutin után bele fogunk futni olyan szituációba, amikor nincs meg minden fontos információnk, és egyértelműen látjuk, hogy az elménk mivel próbálja már megint kitölteni a réseket. Kicsit komikus lesz ez a felismerés, de az is érezhető lesz, hogy az elménk nem erőtlen. Nem tudjuk csak úgy figyelmen kívül hagyni a működését, főleg a mai tudományos/racionális beállítású világunkban.

Tehát olyan a helyzetünk, mintha folyamatosan ott lenne a vállunkon a kisördög, a kisangyal és be nem állna a szájuk. 🙂 A mi dolgunk pedig az, hogy fogjunk egy nagy légycsapót és mindkettőt hallgattassuk el. Ez egyértelműen napi szintű energiabefektetést igényel, de nagyon meg fog látszani a döntéseinken és a működésünkön, ha visszaszorítjuk őket.  Napi szinten fel lehet tenni magunknak a kérdést: túlélni akarunk, vagy élni?

Egy párkapcsolat is szólhat szimplán arról, hogy a tudattalan mozgatórugók összehoztak minket, pár hónap alatt lecseng a szerelem, majd jön 40-50 év fejvakarás vagy a gyors szétmenés és mással újrakezdés. Ez a túlélős verzió nem sok boldogsággal kecsegtet.

Ha élni akarunk egy párkapcsolatban, akkor kell az éberség, kell a megkérdőjelezés, főleg önmagunkkal szemben és ez nem működik úgy, ha csak az egyik fél csinálja. Nagyon könnyen belátható, hogy ha csak egyikünk tesz energiát a fejlődésbe, akkor ott nem fog más nőni, csak a távolság.

 

Az éberségnek és a belső munkának köszönhetően lépésről-lépésre jövünk kifelé a szemellenzős állapotból és ennek jeleként először azt figyelhetjük meg, hogy megváltozik a biológiánk. A hormontermelés optimalizálódik, kevesebb az esély, hogy elsöprő érzelmi spirálba kerüljünk. Megjelenik az együttérzés, annak a felismerésnek köszönhetően, hogy ha a saját elménk a saját mintáinkkal tölti fel az észlelésünk réseit, tehát akkor a társunké is hajszálpontosan így működik.

Ebben a szakaszban válunk képessé arra, hogy visszavonjuk a már teljesen alaptalan vágyainkat. A tökéletes párkapcsolat, a 100 százalékos romantika és a teljes biztonság elvárása mind azokból a sérült én-részekből táplálkozik, amelyek gyerekkorban kialakultak, és felnőttként begyógyíthatóak. Éber felnőttként, már képesek vagyunk megfogalmazni a következő mondatot: Őszintén feladom azt a vágyamat, hogy egy tökéletes ismerkedési szakaszon keresztül, egy tökéletes párkapcsolatom legyen.

Tehát összefoglalva a fentieket, amíg a kisebb ellenállás felé tartunk és a beszűkült tudatállapotok uralják az életünket addig a túlélésre játszunk és a másik fél ilyenkor a túlélésünk záloga. Ilyenkor egy párkapcsolatban válhatunk gyerekké, megalázottá, függővé, áldozattá és addig ismételjük a gyerekkori programokat, amíg le nem esik, hogy ez nem építő. Ha viszont képesek vagyunk némi energiabefektetésre, akkor az éberség és a belső munka által megjelenik a jóindulat, az emberség, az elfogadás és megélhetjük azt, hogy milyen valódi embernek lenni egy másik valódi ember mellett. 🙂

 

, párkapcsolat

Forrás: www.bigyoshop.hu