Cikkek

Aranyzsinór

Sokan maradnak élethossziglan függésben a szüleiktől. Sokan több ezer kilométer távolból is visszavágynak az anyai fészekbe, hogy beburkolózzanak anya meleg, puha sáljába, felhúzzák apa papucsát és érezzék az otthon ismerős illatait…

A lenyomat, amit a szüleink hagynak a lelkünkben maradandó. Másképpen szólva eltörölhetetlen pecsét. Kiirtani magunkból erővel nem lehetséges, küzdeni ellene fölösleges. Talán nem is kell. De áttranszformálni és megszelídíteni, muszáj.
Az alvó, öntudatlan sodródás legerősebb támogatója a szülői kötelék, amely láthatatlan aranyzsinórként tekeredik a gyermek nyakára és minden szabadulási kísérlet hatására összeszorul.

Az aranyzsinór egyfajta lenyomat, elvárásrendszer, meghatározó keret, amit a szülő a legnagyobb jószándékkal helyez rá a gyermekére. A csomag teher és segítő útravaló egyaránt. Segítő, mert tele van jószándékú féltéssel, támogatással és biztatással, teher, mert, ha fennmarad később meggátolja a gyermeknek az önmagára találását, a felnőtté válását.
Tulajdonképpen öntudatlanul adják tovább nemzedékek a családi elvárásrendszer csomagját generációkon keresztül és alig van olyan nemzedék, amely ezt képes lenne áttranszformálni és a sajátjává tenni. A transzformáció nem lázadás és ellentétes cselekvés, nem továbbvitele és tökéletesítése a szülői csomagnak, hanem az aranyzsinór elvágása után a saját keretrendszer megtalálása és kialakítása. Az újban benne lesz a régi, de megszüntetve – megőrizve. Elvágás nélkül az átalakulási folyamat nem jön létre.

Sokan megkísérlik kicselezni az élet törvényét és vagy alkut kötnek a szülőkkel vagy megpróbálják titokban becsempészni (megvalósítani) a saját ötleteiket, a saját programjaikat az életükbe. Azt gondolják meg lehet úszni a szakítást és ki lehet kerülni az aranyzsinór elvágását. Azt gondolják, némi módosítással át lehet írni a programot. Sajnos mindez így nem működik, de aki sohasem ment végig a beavatás útján, az nem érti ezt meg.

Vannak, akik lázadva a teljesen ellentétes utat választják, de ugyanabban a nyomvonalban maradnak,
Sokan túlteljesítenek és tovább csiszolják a büszke örökséget.
Vannak, akiket a harc felőröl, feladják és elveszítik önmagukat.
Vannak, akik beletörődnek és belesimulnak anyjuk uszályába, apjuk örökségébe…
…és vannak páran, akik elég bátrak hozzá, hogy teljesen elvágják az aranyzsinórt, megszakítsák a kapcsolatukat a szüleikkel és megérik azt, hogy kialakul egy új, egy egészen másfajta kapcsolódás feléjük. A szakításban azonban benne van a bezárulás, a sértett dac és teljes elutasítás lehetősége is. Vannak szülők, akik sohasem tudják megbocsájtani a gyermeküknek a leválást, holott ennek segítése lenne a legfontosabb feladatuk. Ők mégis csak magukra gondolnak, és feldolgozhatatlan veszteségként élik meg a gyerekek szárnypróbálgatását, önállósulását, elszakadási törekvését.

– Láttam milliárdos apák csemetéit a teljes magtehetetlenségbe zuhanni, mert az aranybilincs megfojtotta őket,
– Láttam a pusztító önbüntetésbe átcsapó keserűséget férfiak és nők szemében, akiket agyonnyomtak szerető szüleik elvárásai,
– Láttam túlteljesítő és szorongó férfiakat, nőket, akik sohasem tudtak elég jók lenni a szüleiknek,
– Látok sok sodródó, alvó embert magam körül, akik küzdenek, edzenek, tanulnak és kimagaslanak, de a teher a mellkasukon szorítja és boldogtalanul visszahúzza őket…

Nehéz, de szükséges az aranyzsinór pontos átmetszése, lezárása, vállalva a teljes elszakadás kockázatát, remélve mégis egy méltó kapcsolat kialakulását és a magunkra találás lehetőségét.
Sohasem késő a zsinór elvágása, de a megtétele nem automatikus, nem indulati kitörés, hanem egyfajta beavatódás, precíz, támogatott lezárási folyamat kell, hogy legyen.

Sárvári György